2019/08/19
2014. december 12-én nagy izgalommal figyeltük az eget, vajon lesz-e eső? Az intézményünkben már hagyományos adventi lelki nap tervezésekor beiktattunk egy fél órás udvari szünetet is. A Gondviselés ajándékaként éltük meg, hogy a 8 órakor a tornateremben kezdődő szentmise alatt besütött a nap. Éreztük, hogy Isten áldását nem hiába kértük munkánkra. Ebben az évben Kazincbarcikáról a szaléziaktól érkeztek hozzánk vendégek: iskolánk volt diákja Márkus Zoltán atya, a vietnami származású Hung Domonkos atya és Kővári László a Don Bosco iskola igazgatója. A szentmisén koncelebrált Galsi János plébános atya is.” – kezdődött Zsigmond Marianna hittan tanárnő beszámolója.
„Úgynevezett „magyarázós” mise volt, azaz tudatosította bennünk Zoli atya, mit miért teszünk, mondunk. Ezt követően reggeliztek a gyerekek, majd a felsősök két teremben beszélgettek és énekeltek vendégeinkkel. A leginkább az a rövid kisfilm ragadta meg őket, ahol a kisfiú nem az ajándékot várta, hanem azt, hogy ő ajándékozhasson karácsonykor. Nagy örömmel fogadták a vietnami nyelvű énekeket is. Ezalatt az alsósok négy feladatot oldottak meg. Egy karácsonyi totót, memória kártyát és karácsonyi díszeket készítettek, valamint ügyességi próbaként célba dobtak.
A plébánosunk pedig az énekterembe várta őket, ahol liturgikus ruhákkal, eszközökkel ismerkedhettek és énekelhettek. Egy óra után csere volt, az alsósok mentek a szaléziakhoz, a felsősök pedig saját termeikben oldottak meg feladatokat. Plakátot, verset készítettek és totót töltöttek ki. Ők is jártak a plébános atyánál.
Úgy éreztem, és a gyerek visszajelzése alapján ez csak megerősödött bennem, hogy élvezték a nap minden percét, örömmel és lelkesen vettek részt a feladatokban. Ebéd után udvari szünet volt, ahol langyos szellő fújdogált, ahogy Illés próféta, úgy mi is Isten simogatását éreztük benne. A nap az alsósoknak mesével, a felsősöknek pedig vietnami beszámolóval folytatódott. Olyan lelkesen énekeltek, hogy alig bírták abbahagyni. Jó volt látni a sokszor lázadó és elégedetlenkedő kiskamaszok arcát, ahogyan belefeledkeztek az éneklésbe. Bízunk benne, hogy magukkal viszik az ének egy sorát, miszerint „nem lesz egyedül a szívem többé…”.
A nap végén még egyszer összegyűltünk elköszönni egymástól. Remélhetőleg a búcsú csak rövid időre szólt. Várjuk vissza őket! Köszönöm a nevelőtestület minden tagjának a munkáját és erőfeszítését, plébános atyának a jelenlétét a sok teendője ellenére, és természetesen a vendégeink mosolyát, optimizmusát.” – fejeződött be az írás.
/Zsigmond Marianna/
